Kemposzombat

Hát, kedves barátaim, ez nem az én szombatom volt. Előszöris, mivel véletlenül

(az úgy volt hogy hívtak engem is, de aztán magam se tudtam hogy menjek-e és inkább nemet mondtam, aztán meg mire meggondoltam volna, már megvoltak a csapatok)

kimaradtam a szinkron formagyakorlatból, maradt az egyéni kata meg a földharc. A katában az történt, hogy még nem megy annyira jól ez a zöldöves, mint a narancs, és rengetegen is voltunk a csoportomban, így aztán nem jutottam be a visszahívott legjobb négybe. Ettől már el is szomorodtam egy kicsit, főleg hogy a többiek meg első-másodikok lettek a szinkronban, de apával megbeszéltük, hogy a földharcban mérgesen és nagyot küzdök és jól megmutatom. Csak az volt a baj, hogy a jólmegmutatásra való tekintettel meg nagyon izgultam és akkor még rengeteget kellett várni, míg végre én jöttem.

(ráadásul kiderült hogy rögtön elsőként azzal fogok küzdeni aki múltkor Attilát legyőzte és első lett, no akkor még jobban izgultam hogy mi lesz)

És persze az lett hogy nagyon küzdöttem, de mégis kikaptam, pedig ki tudtam keveredni a szorult helyzetből, csak már későn, és le tudtam dönteni az ellenfelet de nem tudtam megtartani leszorítva – szóval végül ő nyert, én meg nagyon elkeseredtem, hogy semmit se nyerek ezen a versenyen

(hiába mondták anyáék hogy nem lehet mindig nyerni, meg hogy attól értékesebb a győzelem hogy nem nyerünk mindig – én azért szeretnék mindig nyerni)

de elhatároztam hogy legközelebb már tényleg nyerek.

(és akkor nem engem vigasztalnak Liliék meg a többiek, hanem vagy együtt örülünk, vagy én vigasztalom őket)