Mármint vízilabdameccs. Mármint olyan vízilabdameccs, amin én is játszottam. Nem mondanám egy gigászi csatának, nyertünk 30:1-re, de nekem mégiscsak emlékezetes lesz, mert a 3. negyedben megmutathattam ( a 12-es sapka boldog tulajdonosaként) habtestem a szépszámú saját szurkolómnak,
(anya, apa, Eszti, Juli voltak ők)
akik eljöttek megnézni engem e jeles (vasár)napon. Túl sokat ugyan nem láttak a(z egyelőre nem túl széles) tudástáramból, de annyira nem bántam, mert így is rettentően izgultam. Így is bemutattam azért egy pompás szerelést,
(ahol csak mentem-mentem az emberre, amíg csak meg nem szereztem a labdát. Apa szerint még tündöklőbb lett volna az eset fénye, ha utána nem adtam volna el a lasztit – pedig az nem csak rajtam múlt, mert én jól dobtam a labdát, csak arra nem figyeltem, hogy a társam nem figyel... Szerencsére nem kaprunk gólt ebből az akcióból, amivel apa igen elégedett volt)
egy még pompásabb szerelést,
(itt kicsit lemaradtam egy fordulásnál, de utána kiválóan hullott a kezembe a rövidre sikeredett passz)
egy kevésbé pompázatos lemaradást,
(de szerencsére az emberem kihagyta a ziccert)
meg egy majdnemnagyonpompásmajdnemgólpasszt
(amit sajna nem adtak meg kétkéz miatt, pedig én esküdni mertem volna, hogy nem volt az, csak nagyon szűken dobtam át a jobból a balba és ezt fújta a spori – TÉVESEN! – kétkéznek. No mindegy, az úgyis alap, hogy a bíró ellenünk fúj – de azért szép lett volna gólpasszal mutatkozni be.)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.