...hullanak, mint a mennyből az angyal, pedig karácsony még több mint egy hónap. De én nem bánom, jöhetne még sok, sok, sok.

Mármint vízilabdameccs. Mármint olyan vízilabdameccs, amin én is játszottam. Nem mondanám egy gigászi csatának, nyertünk 30:1-re, de nekem mégiscsak emlékezetes lesz, mert a 3. negyedben megmutathattam ( a 12-es sapka boldog tulajdonosaként) habtestem a szépszámú saját szurkolómnak,

(anya, apa, Eszti, Juli voltak ők)

akik eljöttek megnézni engem e jeles (vasár)napon. Túl sokat ugyan nem láttak a(z egyelőre nem túl széles) tudástáramból, de annyira nem bántam, mert így is rettentően izgultam. Így is bemutattam azért egy pompás szerelést,

(ahol csak mentem-mentem az emberre, amíg csak meg nem szereztem  a labdát. Apa szerint még tündöklőbb lett volna az eset fénye, ha utána nem adtam volna el a lasztit – pedig az nem csak rajtam múlt, mert én jól dobtam a labdát, csak arra nem figyeltem, hogy a társam nem figyel... Szerencsére nem kaprunk gólt ebből az akcióból, amivel apa igen elégedett volt)

 egy még pompásabb szerelést,

(itt kicsit lemaradtam egy fordulásnál, de utána kiválóan hullott a kezembe a rövidre sikeredett passz)

egy kevésbé pompázatos lemaradást,

(de szerencsére az emberem kihagyta a ziccert)

meg egy majdnemnagyonpompásmajdnemgólpasszt

(amit sajna nem adtak meg kétkéz miatt, pedig én esküdni mertem volna, hogy nem volt az, csak nagyon szűken dobtam át a jobból a balba és ezt fújta a spori – TÉVESEN! – kétkéznek. No mindegy, az úgyis alap, hogy a bíró ellenünk fúj – de azért szép lett volna gólpasszal mutatkozni be.)

Jövő héten őszi szünet. Bárcsak ne kéne edzésre se menni…

Csak itthon lennék, nem tanulnék, nem edzenék csak játszanék, jessz.

(De anyáék szerint 1. edzés lesz, 2. tanulni is kell egy kicsit és 3. Esztivel leszek főleg mert ők dolgoznak – hát ennyit a pihiről…)

Elkezdődött a bajnokság, de sajnos az első két meccsre nem kerültem be a csapatba. Hát ez nem jó hír, de azért nem adom fel, és apa is segít gyakorolni a passzolást

(pl. hétvégén a parkban – persze víz nélkül)

meg ad tanácsokat a játékhoz. Csak néha már sok belőle, és olyankor megsértődök egy kicsit

(de azért szerencsére nem veszünk össze nagyon)

Mindenesetre lesz még öt meccs, szóval van esély hogy én is ott lehessek valamelyiken, ha keméyen edzek

Hát ha igaz, hogy minden kezdet nehéz, akkor én most tényleg megtapasztalom, mert bár hittanból, rajzból, énekből meg tornából jól megy

(persze apát ezek nagyonnemérdeklik… kár pedig)

magyarból meg matekból sikerült egyessel kezdeni az évet – gyász, családi válságtanács, satöbbi. Egyetlen szerencsém hogy a „fontos” tárgyak közül az angol meg a környezet egész jól megy, így nem mindenből kell állandóan gyakorlatoznom apával…

Mindenesetre várom már hogy javítsak egy kicsit, de mostanában nem írtunk dogát egyikből se.

Képregényeket rajzolok mostanában, kalandosakat. Egyet itt meg is nézhettek.

(szerintem az enyémek jobbak mint a Nagyvinéi, meg hosszabbak is, mert én A4-es füzetbe rajzolom ő meg pont feleakkorába...)

Hát igen, ez az idő is eljött, hogy a két tökjó sport között választani kell.

(merthogy eddig kempora kedden meg csütörtökön jártam, vízilabda meg hétfő-szerda-pénteken volt. nodemostmegmár az eggyel nagyobb csapatba járok, és minden nap van edzés, és van egy csomó behoznivalóm is, így nem nagyon hagyhatok ki egyet se, ha a meccseken akarok játszani, merthogy októbertől kezdődik a bébibajnokság – és én is szeretnék bekerülni a csapatba, ami nem lesz egyszerű mert 25-en vagyunk)

Egyelőre a vízilabdát választottuk, így a kempot egy kicsit hanyagolom mostanában, de azért teljesen azt sem akarom abbahagyni. Szóval majd meglátjuk.

(a képen egy félig vízilabdás, félig kempos Vincét láthattok…)

Ti jól viselitek ha ugratnak? Én nem mindig

(anya szerint sose)

például itt volt ez a torta ügy is Lukovoban a szülinapomon, amikor azt mondták

(hazudták, igen, akárhogy is nevezzétek apa)

hogy elveszett a tortám az úton, és rendeltek ugyan másikat de lehet hogy nem ér ide csak akkor mikor már haza leszünk menve és csak jövőre kapom meg

(ha megint ide jövünk nyaralni)

de akkor se ehetem meg, csak ha épp szülinapom lesz.

Én meg nem vettem észre eléggé hogy ez csak ugratás, mert aggódtam a tortám miatt, és hangosan tiltakoztam és lökdöstem az ugratókat

(persze ők akarták, nem?)

meg ütögettem, és még akkor is nagyon mérges voltam amikor kiderült hogy csak

(hazudtak!)

ugrattak.

…kezdődik a suli.

Izgulok.

A vizek

(pontosabban a tengereké, mert az uszodáké már eddig is voltam)

hőse lettem itt a horvát tengerparton, mert már nem félek többé belemerülni a tengerbe, még egyedül

(tehát valakibe kapaszkodás, csimpaszkodás, akaszkodás és kar- és nyakmarkolás nélkül)

sem. Sőt. SŐT már hajóról és a móló oldaláról is pompás, hősies halálugrásokat hajtottam végre, és, ÉS, búvárkodni is tudok, és akkor sem ijedek meg ha látok egy halat vagy egy rákot. És tegnap óta még békatalpunk is van Zozival, mint az igazi ténylegbúvároknak. Reggel ki is próbáltuk gyorsan, csak aztán véletlenül majdnem levertem apa notebookját az asztalról és akkor kizavart minket a szobából és eltiltott a lakhelyi békalábazástól. Node sebaj, majd a tengerben.

Már megint úgy alakult, hogy nyaralás közben van a szülinapom, ami tök jó mert olyan különleges lesz tőle, főleg ha

(mint most)

még egy hajókirándulás is van pont aznap. És bizony, mától 10 éves vagyok, egy egész évig

(anya ezt kicsit bonyolítja, szerinte az a lényeg hogy többet már nem leszek egyszámjegyűéves, viszont a háromszámjegyűség meg még nagyon soká lesz)

és kaptam tortát

(amit sokan készítettek és nagyon finom lett)

meg egy jó kis minecraft lego-t, meg egy különleges boldogszülinapot éneklést három nyelven

(sőt, mivel Abbey is beszállt, a vonítással már négy nyelven, mert magyar, német, francia, kutya)

és ami a legtutibb: mától nem csak telefonom van, hanem saját telefonszámom is! Mint a Julinak, meg Esztinek. Ez már aztán nemsemmimi?

(Azért majd megmutatjátok, apa, hogy hová dugtátok az ajándékomat? Mert itt nincs túl sok hely ahova el lehet dugni. Na nem mintha kutattam volna, csak úgy kérdezem…)

(ja, a képen csak műeső látható ám, nem igazi, az igazi csak utolsó nap esett, de akkor nagyon)

Már voltunk nyaralni, meg én voltam a Gápiéknál is egy kicsit Balatonon, szóval épp itt volt az idő, hogy elkezdődjön valami más. És ez a más a vízilabdás edzőtábor

(és azt tudjátok, hogy új edzőnk lesz jövőtől? ha nem akkor most mondom. Krisztián bácsi, aki már most is volt velünk egy hétig csak aztán elment egy méginkább táborszerű edzőtáborba valakikkel...)

ami tényleg nagyon kemény. Van reggel gimnasztikaedzés, aztán vízi edzés, aztán pihi meg ebéd aztán megint vízi edzés és végül nyújtás, meg játék a tornateremben.

(tegnap pl. zombikidobós volt - annak az a lényege hogy ha kidobnak, leülsz és akkor állhatsz föl ha kidobták aki kidobott...)

Igazából nem rossz, de nagyon fárasztó, és Zozi meg sose akar jönni,

(merthogy ő is jár)

és ettől aztán néha nekem sincs kedvem. Pedig nekem van pár spanom is aki jár, szóval jól elvagyok.

(és azt mondtam hogy 6:43-at úsztam 400 méteren? - apa szerint ez kiváló eredmény és szép volt. sőt most is szép)

Még másfél hétig járok, aztán megyünk nyaralni újra, aztán meg

(ne kérdezzétek, várom-e... néha igen, néha nem)

kezdődik a suli.

Képzeljétek, a kempo edzőtábor helyett idén az Ázsiában voltam

(mivel Kína is ott van, Juli mondta)

méghozzá jó sokáig. Olyan sokáig, hogy még naplót is írtam, bár eddig még csak az első három nap készült el, de majd megírom, becsszó

(ujjak hát mögött keresztbe)

ha nem ezen a héten, akkor utána. Vagy azután.

Addigis míg azt kiadják könyvben, elárulom nektek, hogy Kína nagyon nagy, például lehet úgy repülővel menni, hogy mikor leszállunk, az még mindig Kína, még csak nem is a legszéle. Ezért aztán nagyon sokat kell benne utazni, ami rém fárasztó, én csak tudom, mert utaztam: repülővel, szupervonattal, rendes vonattal (hálókocsiban!), autóval, kisbusszal, nagybusszal, tuktukkal, bicajjal, metróval

(azt tudtátok hogy a pekingi metrón átvilágítják a táskákat? és ha viszel folyadékot akkor meg kell kóstolni? például anyának az én köhögés elleni szirupomat? mondjuk nem is köhögött.)

és persze gyalog.

Nagyon nagyon sokat gyalog. Még szerencse hogy legalább néha megpihentünk, hogy minecraftozzunk Miksáékkal meg Julival. Vagy betegeskedjen valamelyikünk egy kicsit.

(szépen sorjában: először apa aztán én aztán Juli aztán anya aztán megint én – aztán meg már jöttünk is haza)

Azért láttunk sok szép dolgot is, és tök sok gyümölcsöt ettünk (aki épp nem volt beteg) meg tésztalevest meg pizzát – a nagyon kínai kajákat csak apa kóstolta meg, a skorpiót amit a piacon árultak meg még ő sem…

Mármint a tanévé.

Jó, jó, jó,jó, jeles, jó, jó, jó, jeles, jeles, jeles – ha még nem jöttetek rá, ezek a jegyeim, és igen, nincs köztük hármas

(és kettes se meg egyes se. csak a pontosság kedvéért)

és ez szuper, még anya szerint is, pedig ő szigorú.

És holnaptól… de hisz látjátok, szóval egy ideig most nem hallotok rólam.

Az vagyok én. Mert hosszú idő után ismét nyertem egy gyönyörűséges aranyérmet, ezúttal a még tovább csiszolt fegyveres formagyakorlatommal,

(köszi apa)

ami mellé még kiharcoltam két bronzérmet is földharcban meg stop-semiben.

Hejj.

A címe: vámpír (rettegjetek)

.. már hogy van-e vagy mégsincs. Nem volt túl megnyugtató, mert csak azt mondta mindig hogy van, aki szerint van, mások szerint meg nincs Én azért reménykedek benne, már csak Papapa miatt is, hogy tudjon találkozni Mamamával, majd ha Mamama is meghal. (Mert már nagyon öreg) (Bár az még nem jelenti, hogy most rögtön meghal, de lehetséges)

...de most meg a nyárfákból hullanak ezek a kis fehér vattapamacsok, tisztára mintha esne a hó. Nekem meg teljesen allergiám lesz tőlük. 

Panaszkodtam anyának, mert a nagyVin mindig nyominak csúfol. Anya szerencsére sajnált, de aztán sajnos megkérdezte, hogy én véletlenségből nem szoktam-e a nagyVint csúfolni, és kénytelen voltam bevallani, hogy de. És pont nyominak szoktam csúfolni. Erre anya csak azt mondta: na tessék, hát ez az.

Képzeljétek, körülkerültük a Balcsit húsvétkor. Majdnem teljesen, az új bringámmal.

(Ami már majdnem felnőtt méret, és meg is tanultam már vele elindulni és megállni, menet közben meg gyors mint a szél...)

És ott volt Zozi is, meg Juli, és három napig csak bicajoztunk mindig, csak néha álltunk meg focizni meg ebédelni. Meg kávézni.. Meg vizet nézni. Meg aludni is, persze. És legtöbbször mi mentünk elöl apával, mert mi vagyunk a leginkább bringások, a többiek meg minket követtek.

(És második nap már mindenkinek Úgy fájt a feneke, hogy minden elinduláskor csak sziszegtünk meg jajgattunk)

És utolsó nap pedig mégis megáztunk, pedig már azt hittük hogy megúsztuk, de szerencsére már a végénél tartottunk, és így nem fagytunk meg nagyon, hanem gyorsan beugrottunk egy kád forróvízbe.

(Csak mi nem lettünk kopaszok mint a farkas, mert jobban beállítottuk a csapot, meg eleve nem is volt szőrünk – hanem csak szép piros lett a vízben ázott felünk)