Az úgy volt, hogy nagyon szomorú voltam az iskolából hazamenet és anya kérdezte hogy mi van, és mondtam neki hogy minden rossz, mert Ákos kigúnyolt hogy nem tudok focizni és a Vitéz pedig lefogott és Ákos nekem rugdosta a labdát pedig mondtam hogy ne csinálja, de mégis.

És akkor anya nagyon mérges lett, és mondta hogy soha többet nem megyünk Ákossal a legora és mindenki milyen már és beszél mindenkinek az anyukáival meg a tanárokkal is meg az igazgatóval.

És beszélt is, de közben megnyugodtunk, és végül kiderült hogy bánatomban egy kicsit nagyobbnak rajzoltam a bajt mint amilyen, mert a Vitéz tulajdonképpen nem volt ott mégse és Ákos meg azt hitte hogy vicces amit csinál mert nevettem

(csak belül sírtam)

és végül kibékültünk és mégis mentünk legora, szóval most megint minden oké és barátok vagyunk.

(nem úgy mint a rajzon szereplők, hehe)

Szóvalhogy meséltem apának hogy két lány is szerelmes belém a suliban

(ami jó, mert így jobban lehet belőlük választani)

a Kami meg a Laura, ő meg kérdezte hogy honnan tudom. Én meg mondtam hogy a Kami két barátnője is mondta, tehát bizonyosan igaz,

(Laura pedig én is tudom hogy szerelmes belém, azt nem kellett megkérdezni)

erre persze apa meg azt kérdezte hogy akkor most mi lesz. Én meg mondtam hogy azt még nem tudom, mert nem biztos hogy egy nagy másodikos

(mint én)

járhat-e egy elsőssel

(mint Kami)

anélkül hogy oda lenne a tekintélye, Laurával meg nem volna értelme járni mert úgyis egy osztályba járunk, szóval minden nap találkozunk...

No itt tart egyelőre a dolog, ha sikerül valami okosat kitalálnom, mindenképp szólok nektek is.

Nálunk volt Ákos a hétvégén, és

(bár persze fociztunk is, és megismerkedett Attilával meg Bazsával, meg rengeteget nevettünk is mindenfélén)

együtt építettük a közös minecraft világunkat, ami nagyon jó lett

(főleg miután Juli is beszállt)

tele csapdákkal meg titkos ajtókkal meg pokolbejáratokkal, és miután Ákos elment, megmutogattam apának is a legjobb részeket. Nahát, ő aztán egyáltalán nem ért a minecrafthoz, azt mondhatom. Vagy háromszor végigmutattam a pályát mire egyáltalán felfogta hogy milyen szuper, és a titkos ajtókat meg szerintem még ki se tudja nyitni!

Szomorú látni, hogy az ember szülei mennyire nem ismerik az ilyen szupper dolgokat

(és még van képe azzal nemodaadni nekem játék céljából a telefonját, hogy elrontom. ÉN. mikor ő még egy lépést se tud tenni a minecraftban, nemhogy egy ilyen jó kis világot összerakni...)

...a szobámba riasztót mert a Juli mindig bejön és ijeszteget. Például tegnap este is belopózott és betekerte a fülemet és a lábamat. De szerencsére a kisbicskámmal sikerült kitekernem. És másol is a Juli, lopja a szövegeimet.

(Ne nevess, tényleg!)

...a múlt hétvégén. Már rögtön az elejétől jó volt, mert elvihettem a pademet és a kocsiban meg is mutattam a nővérének

(meg a nővérének a barátnőjének)

azt a nagyon menő számot amit a Juli mutatott nekem még a múlt héten, és egész úton azt hallgattuk és az tényleg nagyon menő volt.

Ákoséknál aztán már nem volt időnk padezni mert egész nap bringáztunk

(mert náluk tökre jól lehet mert a vidéken laknak és nincs sok kocsi)

meg fociztunk

(mert Ákos nagyon jól focizik, még én is csak egy párszor tudom leszerelni)

este pedig nem denevérre vadásztunk hanem megnéztünk egy izgalmas filmet, aztán meg lefeküdtünk az óriási ágyba és még ott is beszélgettünk sokáig. És másnap is irtó jó volt, csak egyszercsak hirtelen haza kellett menni, és akkor minden olyan uncsi lett, hogy nem is volt kedvem semmihez, és még apával is összevesztem

(anyával csak azért nem mert nem volt otthon)

Azért remélem nem sértődött meg nagyon és máskor is mehetek még Ákoshoz, vagy ő jöhet hozzánk.

Igen, végre megint nyertem érmet, ezúttal a pécsi gyerek országos bajnokságon. Ráadásul földharcban, amiben nem szoktam. Ráadásul nem is a saját súlycsoportomban

(szóval hiába vigyáztam hogy lefogyjam azt a 10 dekát amivel csütörtökön elmúltam 24 kiló, mert rajtam kívül senki se volt 24 kiló alatt, így összeraktak a 27 kilósokkal, például Attival is)

hanem eggyel fölötte. Ráadásul vesztes helyzetből sikerült nyernem egy kemény meccsen a harmadik helyért, és nagyon örültem, meg a sensei is, meg mindenki aki csak nézte.

Sajnos a formagyakorlatban nem jutottam be a négyes döntőbe

(pedig ugyanannyi pontom volt mint az előttem bejutó két embernek csak valahogy kiszámolták hogy nekik jobban volt ugyanannyi)

és az életem első stop semi contact versenyén se sikerült nyernem

(de két szoros meccsen kaptam csak ki, ráadásul itt is egy súlycsoporttal föntebbiektől)

de ettől függetlenül örültem hogy kaptam megint érmet. Végre.

(és így a közös fotózáson nekem is lesz, nem úgy mint múltkor. csak közös fotózás nemtom mikor lesz mert eddig még egyszer se volt ott mindenki, így mindig elmaradt)

Hétvégén megyek Ákosékhoz

(aki az osztálytársam is meg a barátom, és együtt járunk a legóprogramozásra és már ő is volt nálunk játszani)

és már szerdán egyeztettünk hogy mit fogunk csinálni – először is elviszem a nerfemet

(ha megtalálom, mert egyelőre el van veszve, vagyis ahogy apa mondaná, nincs elveszve mert itt van a lakásban, csak nem tudjuk pontosan hol)

és csinálunk pattogatott kukoricát és azt dobáljuk majd le az erkélyükről este és mikor rácsapnak a denevérek akkor lelőjük őket a nerflövedékekkel, pont mint a fenti képen.

(hacsak valaki, például anya, meg nem tiltja még idejekorán)

De ha ez véletlenül nem lesz, akkor is tudunk még majd legózni

(viszek is majd sokat)

meg bringázni meg focizni, meg Ákos anyukájának is segíthetünk a kertben. Szóval jó lesz, na.

Holnap szerda. És ha szerda, akkor Ákossal (feltéve hogy nem beteg) suli után felugrunk egy kicsit hozzánk legózni. De ez ám csak bemelegítés, mert utána jön az igazi, a legó programozós gyerekakadémia. Ott a legóautót programozzuk, meg robotokat, méghozzá majdnem teljesen egyedül, csak egy kicsit segítenek, hogyha kell. Múltkor például megtanítottuk a robotunkat hogy felszedjen egy legókockát amit eldobtunk neki. És tényleg megcsinálta. Ügyes, mi? És mi Ákossal még nála is ügyesebbek vagyunk, mert mi programozzuk bele, hogy ilyeneket tudjon csinálni.

Hát igen. Aki erre tippelt, jól tippelt, az úszóedzéseknek annyi, már 3 hete. Mert azóta VÍZILABDÁZOK én is, mint apa régen, hejj. Persze eleinte kicsit feszült voltam,

(még egy nagyon kicsit sírtam is, főleg mikor elfelejtettünk úszósapit vinni - de akkormeg kaptam kölcsönbe egy igazi, nagyon menő vízilabdás sapkát és akkor abbahagytam)

mert komoly dolog ez, minden másképp van, mint az úszásban volt (kivéve Kriszta nénit, aki ugyanolyan kedves itt is), hosszabb az edzés, meg nagyobbak is vannak, meg nem is ismerek mindenkit. De most már van négy barátom

(például a másodunokatestvérem is, aki már majdnem 11 éves, és nincs igazad apa, mert nem azok a barátaim akiknek tudom a nevét mert egyrészt az egyiknek nem tudom, vagyis nem vagyok biztos benne, másrészt meg nem a név a lényeg, hanem hogy barátkoztam már velük, például beszélgetéssel)

és nagyon jók az edzések, mert lehet labdázni meg néha meccset is játszunk egymás között. És labdázás közben már dobtam gólt is, bár a meccsen még nem, de gólpasszt már adtam a meccsen is. És majd lesz nekem is nagyon menő OSC-s fürdőköntösöm meg táskám meg úszógatyóm, csak apa szerint még egy kicsit kell járnom rendesen edzésre, hogy kiérdemeljem. De a Barninak (aki a másodunokatesóm) már van, pedig ő is csak január óta jár, szóval már talán nem kell sokat várnom...

Gondolkodtam és úgy döntöttem, hogy hiszek a húsvéti nyúlban. Ha már ilyen klassz ajándékokat tojt. Szerintem apa nem hisz benne, de meg is látszik, mert NEKI semmit se hozott a nyúl. Szóval én amondó vagyok, csak óvatosan szabad elkezdeni a nem-hívést, nehogy hoppon maradj.

..egy darabig, de már szerencsére elmúlt. Nagyjából.

(mert tegnap kaptam egy négyest matekból, ma meg egy ötöst magyarból – azt pont a versre amit még reggel is tanultunk (csak az íróját nem tudtam mert azt, meg a címét mindig átugrottuk), így aztán végre apa is örült)

Az úgy kezdődött, hogy lebetegedtem, lázas lettem és piros lett a torkom, pont mint ahogy gondolnátok. És akkor lementünk a doktornénihez apával

(ezt már részben meséltem, de irtó mázlink volt mert valaki otthagyott egy hatos sorszámot ami így a miénk lett, így aztán nem kellett annyi sokat várni mert egész hamar mi jöttünk)

és ez egy új doktornéni volt, nem a szokásos, és megvizsgált és írt föl gyógyszert, aztánmeg hazamentünk és második napra úgy megfájdult a lábam

(pedig egyébként már nem is voltam túl beteg szerintem)

hogy nem tudtam menni és akkor apa hazajött értem és a hátán levitt megint, de most már a jódoktornénihez, aki megvizsgált, meg egy másik is, az ortopédista, de senki se tudta mi bajom

(kivéve anyát aki nagyon tudta hogy az a hétfői kuruzsló törzsi sámán volt a hibás mert nem jól írt föl gyógyszert)

de mindenesetre a gyógyszert nem szedtük be és el is múlt a lábfájásom a vádlimból

(az itt hátul van, mindjárt a bokám fölött és az fájt)

de akkor meg anyáék elutaztak nyaralni engem meg itt hagytak. Meg a Julit is de ő már nagy, szóval nekem volt rosszabb, ráadásul már kellett iskolába mennem és közben kicsit elrontottam egy kis matek szösszenetet

(Marianne néninek minden kis szösszenet ami nem nagy dolgozat)

amit írtunk, és aztánmeg megint nem mentem iskolába mert megfájdult a fülem, és akkor végre megjöttek anyáék és úgy tűnt minden rendbelesz, de akkor meg kiderült hogy egyest kaptam matekból és mindenki nagyon ideges lett, pedig az még a múlt héten volt csak később írták be.

Majd jött az utolsó csapás: Dalmival fürdőzve

(és na jó, egy kicsit harcolósat játszva)

hajótörés helyett fogtörést szenvedtem a kádban. Ráadásul pont az első fogam, ami már örökre meglesz, illetve most már egy kicsi része nem, mert azt még aznap örökre elvesztettük.

(mondjuk mindegy mert apa szerint azt már úgyse ragasztják vissza, hanem majd másképp csinálják meg szépre, addig meg ilyen kicsit csáléra van vágva a jobbelsőm)

Szerencsére ma már nem történt újabb baleset, szóval óvatosan reménykedünk apával hogy most már ezt a hetet megúszom további sérülések nélkül.

Taknyosság, torokfájás, köhögés. Aztán jött egy kis lázasság, ami után meg a doktornéni.

Aki valami óriásbogyót írt föl

(a hivatalos neve kapszula, hát pont olyan borzalmas mint a neve)

amiből az elsőt még véletlenül sikerült lenyelnem, deviszont a másodikat már nem. Ebből az alkalomból össze is vesztünk apával, aki nagyon nem érzett együtt velem, miközben próbáltam a lenyelést

(aminek meg az lett a következménye, hogy minden vizes lett, a kapszula kilappadt, én sírtam, apa mérgeskedett, a Juli meg engem vigasztalt meg tanácsokat osztott, hogyan nyeljem le)

egész addig míg végül a

(mondom, kilappadt)

teljesen megviselődött kapszulát egyszer csak mégiscsak lenyeltem véletlenül.

Hurrá, utána már végre ki lehetett békülni, és másnap Évamamával már egész gördülékenyen ment. A nyelés.

Viszont reggelre meg a lábfájásom következett el és nem tudtam menni. Ezért aztán

(a sors fintoraként)

délután lementünk

(én apa hátán)

megint az esztékába, ahol mindenki szintén tanácstalan volt többedmagával lábfájásilag, de nem is azért hoztam fel az egészet, hanemhogy amikor a doktornéne mondta hogy nem ír fel kapszulást mert ahhoz én még kicsi vagyok, akkor mit mondott ez az apa csak úgy hányavetin? Na mit? Hogy simán lenyelem.

Ezt mondta!

(felháborító, szégyen, ezek szerint olyan miatt veszekedett amit nem is kellett volna tudnom! hámegállazészdetélleg)

Ezúttal a sajátomé. És ezúttal

(nem úgy mint kiskoromban, amikor az asztal széle volt a legkedvesebb célpontom naponta többször is)

a gázóra szekrény sarkát zúztam meg. Apa meg csak annyit mondott miután kiegyengették a púpot a homlokomon, hogy most már nőjek meg akkorára hogy ne essen fejre semmi a lakásban mert lüke (és nem Luke, mint a képen, hehe) leszek ha állandóan beütöm.

...a hétvégén az első könyvemet. Mármint az első olyat, amit elejétől végéig teljesen magamnak olvastam el!

(és roppant büszke voltam magamra, bár nem volt tulajdonképpen nagy szám, mert izgalmas könyv volt, egy sárkányfiúról szólt)

Most aztán főhet anya feje mert meg kell vennie a többi részeit is, hogy azokat is elolvassam és megtudjam mi lesz a vége a sztorinak.

(hát anya, ezt elszámoltad, ha azt hitted hogy majd sohanapján kell megvenned a következőt)

No megint voltunk kempotáborban. Igaz, most csak három napos volt, de azért így is jó volt, csak nagyon fárasztó, egyrészt mert este nem tudtunk rögtön elaludni,

(csak amikor már befejeztük az ágyon-boxeralsóba-ntáncolós-villanykapcsolgatós-szuperéneklős-seggriszálós-bulit - de az még nem rögtön volt)

másrészt meg mert rengeteget edzettünk. Például volt felfutás a kőbányába, ami nekem már nagyon jól ment

(mert idén már nagy vagyok, nem úgy mint tavaly amikor még mi voltunk a kicsik)

de például Alinát tolni kellett fölfelé. Meg voltak benti edzések is, a kés elleni küzdelem különösen menő volt, gyorsan meg is mutattam apának mikor hazaértünk.

(persze nem igazi késsel és igazi orrbavágással, hanem egy műkéssel és műorrbavágással - de a lényeget talán így is megértette)

De visszatérve a kicsiségre, fura hogy már vannak nálunk is kisebbek (sőt mivel Dudi is ott volt, sokkal kisebbek), és ezáltal mi már nagyoknak vagyunk tekintve és leginkább saját magunkra bízva, amiből azért kialakult néhány büntetőfeladat, amikor a sensei úgy ítélte meg hogy mégsem vigyáztunk magunkra elég jól.

...a hétvégén, mert végre befagytak a tavak, leginkább a velencei. Ezért mi oda mentünk, és bár kicsit messze van, majdnem annyit kell menni kocsival mint Zoziékhoz

(bocs apa hogy annyiszor megkérdeztem mennyit kell még menni... dehát mindig reménykedek hogy sok idő eltelt az előző óta és már majdnem ott vagyunk)

de azért csak megérkeztünk. És ez nemám akkora mint egy jégpálya, hanem akkora mint egy tenger, csak befagyva, és hiába van rajta rengeteg ember, mert még így is van rajta egy csomó hely. És rettentő messze el lehet korcsolyázni, aztánmeg vissza. De mégcsak nem is ez volt a legjobb rész, hanem mikor visszaértünk, és csináltunk magunknak egy saját hokipályát

(mert TÉNYLEG rengeteg hely volt, mindenkinek lehetett saját, aki letisztított a hótól egyet)

és játszottunk egy jókis hokimeccset, még én is lőttem gólt

(bár apa szerint nekem leginkább a jégenhanyattesésben lehetne világbajnoki esélyes)

és csak azért nem én nyertem mert senkise nyert

(vagy mindenki)

mert összevissza voltun egymással, ráadásul csak 3 ütőnk volt négy emberre. Nomindegy, lényeg hogy szuperet játszottunk, kár hogy apa szerint jövő hétre elolvad a jég...

Hát igen, az utóbbi időben már nekem is van névnapom,

(merthogy régebben nem volt egy csomó ideig, de aztán Évamama rájött hogy mégis van és azóta lett)

például ma is. De mi már tegnap készültünk rá, csináltunk Julival kekszporból meg kakaóból kakaós golyócskákat

(hát igazából ő csinálta, csak apa hitte azt hogy segítettem mert mikor kérdezte és mondtam hogy nemigen, akkor ő csak az igen-t hallotta. Mert így mondtam hogy nemIGEN. Deviszont az is igaz hogy a kekszporért együtt mentünk be a boltba Évamamával délután)

amit bevittem a suliba, hogy az osztálytársaimmal is ünnepeljünk. És ez jól sikerült, mert Vin meg hozott kicsi csokikat, úgyhogy mindenkinek jutott, sőt a legjobb barátaimnak repeta is, és még választhattam egy játékot a játékos dobozból. Én egy lovagot választottam, Vin meg egy ősembert

(Amúgy ti tudtátok hogy lovagok meg ősemberek TÉNYLEG léteztek? Csak már régen kihaltak.)

És még csak most jön a java, mert itthon is biztos kapok majd valamit ha felköszöntődök.

Hátszóvalazúgyvolt, hogy anya a műveimből néhány jobban sikerültet bekeretezett, dekorációs célzattal. És mindeközben megtalálta

(mit megtalálta; elérzékenyülten babusgatta!)

egy régi levelemet*, amit viszont egyáltalán nem neki, hanem a Fogtündérnek írtam!

(melyben sajnálattal közöltem hogy elveszett a kiesett fogam valahol, és arra kértem, hogy keresse ő is, és szóljon ha megtalálta - hát szólni nem szólt, de ajándékot hozott)

És

(ÉS!)

anya nem tudott ésszerű magyarázatot adni, hogyan került hozzá a levél! Mert például fel is hívhatta volna a Fogtündért telefonon,

(de azt bevallhatta volna)

vagy elfelejthette volna elküldeni a levelet

(de akkor hogy lehet, hogy mégis hozott ajándékot a fogtündér)

vagy ilyesmi. De nem állt elő magyarázattal, így most már csak két lehetőség van:

1. a) anya lebukott, és valójában ő a fogtündér, vagy
2. b) ebben a konkrét esetben elfelejtette továbbítani a levelet és hogy ne derüljön ki a dolog, inkább ő ugrott be a fogtündér helyett, de a többi fogamnál nem...

(háát, én is belátom hogy ez egy kicsit erőltetett teória, de azért reménykedek - szerencsére van még pár tejfogam, majd mikor azok kiesnek, nagyon figyelek)

* ez volt az: http://vvince.blog.hu/2014/03/03/amelyben_mindjart_jon_a_fogtundermano

A két legklafább dolog amit kaptam karácsonyra, a wave-roller

(ez egy kis jármű amire rá kell ülni és lábbal hajtani és kormányozni - eredeti kínai gyártmány, a fenti képen megcsodálhatjátok - tabletet gondolom már láttatok, azt nem kell megmutatni)

és a tabletem volt. Utóbbi annyira menő, hogy még anya is megirigyelte és mondvacsinált indokokra hivatkozva elcsaklizta tőlem,

(az úgy volt, hogy én terveztem a rendrakást, de akkor végre letöltődött a StarWars Rebels-es játék és a rendrakás későbbre halasztódott, aztán még későbbre, aztán meg a legkésőbbre, és mire eszembe juthatott volna, már sajnos anyának is eszébe jutott és még sajnosabb hogy nagyon késő is volt és le kellett feküdni, így a tabletem elkobzásra került a rendrakásig, én meg aludni tértem)

alig tudtam másnap visszaszerezni. És

(ÉS!)

mikor visszakaptam, teljesen

(TELJESEN!)

le volt merülve, ami übergyanús. Anya, te visszaéltél a helyzettel talán? No mindegy most már, megbocsátok, megyek inkább minecraftozni, amin már túlélő

(TÚLÉLŐ!)

módban játszok. Köszönhetően Juli mesternek, aki feltelepítette a tabletemre, hejj.

(amúgy a Carcassone-t is csipázzuk, csak azt nem egyedül én kaptam hanem mindenki, mert társasjáték, és egyedül még úgy se elég érdekes játszani vele, hogy starwarsos figurák vannak benne)

Ajándék hegyek

Nincsenek legyek

Két kutya idelent

A macska odafent

Matracok mindenütt.

Mindenki ideért

Jöhet sok ajándék

Vacsora később lesz

Moonwalking később lesz

Lelkesen éneklünk

Seholse nincsen

hely

A karifa nem dűlt

fel

(igaz, még feldülhet,

hejj)